„Ézsiás Gyöngyike folyamatosan megújul, s nem csak egy következő kiállításra, hanem
folyamatosan.
Újabb és újabb témákat, gondolatokat hoz.
… esetében az alkotó lelke is jelen van a képeken keresztül.
A saját kedvtelésből született festményeket elsősorban nem a nagyközönségnek szánjuk,
hanem annak ki kell jönnie. S ha ezt meg is mutatjuk, na, az az igazi lelki kihívás, hiszen a
képek által betekintést nyújtok saját önvalómba: azt mutatom meg, mit érzek, hogy élek. Így
– azt gondolom – egy nagyon bizalmi állapotban vagyunk.
Ezekben a képekben benne van minden: születés és halál, a lét örök körforgása. A
felemelkedés és a zuhanás, a csend és a vihar. Azok a párhuzamok, amelyek teljessé, EGY-
gyé teszik az életünket.
Itt nincs semmi mű: minden a természetes önvalójában jelenik meg, Ézsiás Gyöngyikén
keresztül.
Vajon itt „csak” az ember nyilatkozik meg, s az őbenne felgyülemlett élmények, érzések,
látottak és tapasztaltak?
Szerintem többről van itt szó… Számomra – de úgy érzem, Ézsiás Gyöngyike számára is – a
festés szertartás. S a szertartás a kapcsolatteremtést jelöli az önvalómmal. A felettes
énemmel, mondhatom, az istennel, aki bennem él. S innentől kezdve nincs másnak helye a
papíron, csak a természetesnek.
Sokkal szebben fogalmazta ezt meg Reményik Sándor, Béke című versében, amely
általában az alkotás egészének esszenciája:
„Valami furcsa összehangolódás,
Valami ritka rend –
Széthúzó erők erős egyensúlya,
Mély belső bizonyosság idebent –
Bizonyosság arról, hogy élni jó,
Szenvedni elkerülhetetlen,
Szeretni tisztán: megistenülés,
Meghalni szép –
S a Kifejezést meglelni mindezekhez,
Megtalálni a felséges Igét:
Az Igét mindezekhez:
A Béke ez.
Orkán ordíthat aztán odakünt,
Robbanhat ezer bomba: kárbament,
De kárt nem okozott.
Bent:
Csend.
A Béke itt kezdődik.

Bent:
Csend.
Isten hozott.”
Így születnek hát a képek…
És hogy ezáltal mit is látunk? Kísérletezéseket és az azt követő tudatos megnyilvánulásokat.
Ézsiás Gyöngyike a természetből építkezik, az ősihez, az elemihez nyúl vissza, s addig
rágja, gyötri, transzformálja azt, míg képein egy teljesen új világ születik.
Látható az erőteljes grafikus megnyilvánulás, vagy azok helyét átveszik a színek és a
formák.
Ezáltal a képek legtöbbje sem direkt: érzéseket, megérzéseket, benyomásokat közvetít,
ahova a címek csak egyfajta sorvezetők, sugallatok lehetnek: megmutatják az irányt (és soha
nem a célt), merre induljunk a képzelet ösvényén.
De még a direkt megjelenítések is mind-mind többet mondanak, mint amit elsőre látni
vélünk.”

Farkas Edit
Hamza Múzeum és Jász galéria
igazgatója
/Jászfényszaru – 2021/